Cím: (Dú)vadidegen

Korhatár: +18

Szavak száma: 12 693

Halálfaló: Walden Macnair

Elsődleges kulcs: http://www.youtube.com/watch?v=yCxb8FwhzK8

Másodlagos kulcsok: Cruciatus-átok, Vérpótló-főzet

Műfaj: Dráma, angst, lélektan

Jogok: Rowling nénit illetik.

Figyelmeztetések: Túl sok van. Lássuk csak… néhány csúnya szó, intimitás, csapongás, groteszkség, lélektan, pszichológiai szélsőségek, vallások, szekták említése

Tartalom: Nem mondom, hogy szeretni fogod ezt a történetet, mert nem biztos. Azt sem mondom, hogy utálni fogod, mert ez sem biztos. Azt sem mondom, hogy életed története lesz, de azt sem, hogy csak egy lesz a sok közül. Nem mondom, hogy szeretni fogsz a végére, de azt sem, hogy utálni. Talán felnyitom a szemed, talán megtörik benned valami, de egy biztos: megtanít valamire. S ha így lesz, kérlek, mondd el, mi az, amit neked üzent; hálás leszek érte.

Megjegyzések: Két vers színezi a művet. Az egyikért Edgar Allan Poe-t, míg a másikért Weöres Sándort illeti köszönet.

Szívesen ajánlok pár zenét, amiket előszeretettel hallgattam, akár nagy dózisban is, míg írtam. Ezektől az előadóktól, szinte, ha bármit bepötyögsz, minden passzol: Within Temptation, System of a down, Evanesence, Nightwish, Black Veil Brides, E-nomine, Billy Talent, Tokio Hotel, Fall Out Boy, Scorpions.

(Dú)vadidegen

Óh, az emlék hogy szíven ver: padlómon a vak december
Éjén fantóm-rejtelmmel húnyt el minden szénsugár,
És én vártam: hátha virrad s a sok vén betűvel írt lap
Bánatomra hátha írt ad, szép Lenórám halva bár,
Fény leánya, angyal-néven szép Lenórám halva bár
S földi néven senki már.

Prológus

- Kelj fel, te buzi!

Kegyetlen kacagás töltötte be a teret, míg a földön fekvő apró alak minden ízében remegve próbált feltápászkodni, hogy megtorolja a büszkeségén és az életén is ejtett sértést. Ám mire talpra kecmergett volna, egy újabb villanó pálca ismét a földre küldte; az áldozat pedig összeszorított fogakkal próbált nem felkiáltani. A Cruciatus-átok azonban béklyóba fogta tagjait, folyékony, tüzes fémmé olvasztotta csontjait, és milliónyi apró tűszúrásként fúródott a tüdejébe, amikor levegő után akart kapni.

Szinte ördögi volt az aura, amit akkor érzett, amikor kínzóira pillantott; alig látta őket könnyeinek függönyén át, és már készült a következő támadásra, mikor is a mellettük lévő fába egy villám csapott.

A nagyhangú fiúk pedig nevetve fordultak sarkon, és hagyták egyedül a prédájukat; némelyiknek volt eszébe, hogy búcsúzóul belerúg egyet-kettőt, de a banda tagjait a hangos eső, és az egyre gyakrabban cikázó villámok végül távozásra bírták. A szél pedig sokáig szállította szitkaikat a földön heverő kamasz fülébe.

A hideg cseppek a testén jótékonyan hűsítették a sérüléseit, de a lelkébe semmi sem tudott befolyni, hogy megtisztítsa a mocsoktól és a megalázottságtól, amiben hagyták. Úgy érezte, soha sem lesz képes felállni onnan, és lassan elárasztja a sár a tüdejét, ő pedig ott marad, mint egy utolsó senki, mások mocskában fetrengve, ahová – maga szerint, és mindenki más véleményével összecsengően – tartozott.

Ki tudja, mennyi ideig feküdt ott, míg lassan a felhők távolodni kezdtek, az eső elcsendesedett, és a helyét bágyadt Napfény váltotta fel. Amikor a sugár elérte testét, nagyot nyújtózott, és sajgó tagjaival mit sem törődve indult el.

Még nem akart hazamenni; sáros ruhája, kócos haja és összetört testtartása csak okot adott volna arra, hogy a szülei és elmondják csemetéjükről alkotott véleményét, esetleg néhány pofonnal is megtoldják a nevelést. Megrázta a fejét. Legalább addig hadd legyen nyugta, míg ki nem heveri ezt…

Az erdő felé vette az irányt, és most először örült, hogy egyedül lehet; ezt a csodát senkivel sem akarta megosztani. Fájósan dörzsölte ugyan a bőrét, de a szeme magába itta a szépséget, ahogy az esőcseppek apró tündérkönnyekként lengenek a zöld levelek szélein, és az érintetlen táj úgy fest, mintha eddig csak arra várt volna, hogy magába fogadja megtört testét.

Lassan a patakhoz sétált, és az egyik kőre ülve mártotta bele lábát a hűs vízbe. Érezte, ahogyan a vér zubogva indul meg a testében, és az apró vízcseppek kimossák belőle a szennyet, ahová a gondolatai és az emberek taszították. Csak a természetben tudott önmaga lenni. Ujjai lassan szántották a patak köves alját, tenyerébe emelve kezdte arcát és haját mosni, és nemsokára meztelenül merült el a kellően hűvös, apró kis patakban.

Sötét ruhái egy hosszú ágon kiterítve száradtak mögötte; a lombok között átszökő napfény ígérete szerint sötétedésig akár át is tudta melegíteni a fekete textíliákat, hogy az emlék otthon már csak a lelkében létezzen. Akár hiú remény volt, akár nem, úgy gondolta, amíg itt lehet, nem hagyja, hogy a magány és a megalázottság a béklyóiba zárja.

***

Bóbita, Bóbita táncol,
Körben az angyalok ülnek,
Béka hadak fuvoláznak,
Sáska hadak hegedülnek.

Radeem us from our solemn hour

Hosszú órák teltek el, és a lelkem végre úgy-ahogy bele került abba a stádiumba, ahol az incidens előtt tobzódott. Egy vegetatív, de kétségen kívül nyugodtabb, csendesebb, kiegyensúlyozottabb állapotba. Csak el kellett hitetnem magammal, hogy az élet gyönyörű, és valójában nem az a valóság, amiben élek. Ez csak egy rossz álom, amiben léteznem kell, amíg fel nem ébredek.

Halkan daloltak a madarak, a szellő végigsöpört meztelen bőrömön, de inkább elfordítottam a fejem. Nem szeretem se a testemet, se a tükörképemet látni. A látvány még inkább felbőszít, hogy gyűlöljem magam, ezért csak hasra fordulva néztem a természetet, éreztem, és hallottam őt. Értettem őt.

A szél megrezegtette a bokrok levelét, apró cseppeket csalva le róla. Mókusok szaladtak át az egyik tekintélyes faágról a másikra, bogarak zümmögése folyódott bele a tökéletes idillbe. Azt képzeltem, a lelkembe költözik, hogy megtisztítson, hogy elfeledtessen velem mindent. Magamat nem fogom tudni jobban szeretni, és a családomat sem. A környezetemet még úgy sem. Ezért csak szeretni fogom az állatokat, a növényeket, azokat a lényeket, akik nem bántanak, és nem grimaszolnak, ha rám néznek.

Már, ha képes vagyok a szeretetre.

Miért grimaszol mindenki, ha ránézek? Miért fordítják el a fejüket? Régebben is ez volt… amikor kisebb voltam. Anya rózsaszín szoknyát adott rám, és két copfba kötött a hajam. Azt mondták, aranyos vagyok, és megpusziltak, színes nyalókákat kaptam, és táncolni akartak küldeni. Akkoriban minden rendben volt…

Szerettem a szüleim, és örömet akartam okozni nekik azzal, hogy viselem a rám adott ruhákat, elviselem, ahogy a házassági tervek szőnek a szomszéd nemes fiával. Elviseltem, amikor azt mondták, nagyszerű, csinos nő lesz belőlem, egy igazi boszorkány, és én csak mélyen hallgattam.

Nem koszoltam össze a szoknyám, és nem gyújtottam fel, akármennyire is szerettem volna összemocskolni és megszabadulni tőle. Anya miatt nem tettem, de évekkel később, azt éreztem, hogy Anya boldogsága és mosolya már nem olyan értékes, mint az a pár perc, amikor végre ledobhattam magamról a szoknyát, és olyan ruhákba bújhattam, amiben nem lehet megállapítani a nememet sem. Tovább megyek: egyszerűen frusztrált, ha rám szólt, öltözzek nőiesebben.

Hiszen Anya annyi mindennel próbálkozott, hogy egyedinek érezzem magam. Eggyel több „n”-t csempészett a nevembe, maga varrta a ruháimat, a táskáimat, különleges ékszereket ajándékozott nekem. Azért akarta, hogy jó legyen… hogy csak nekem legyen jó. De valahogy hiába volt az igyekezete; nekem semmi sem felelt meg.

Van egy házimanónk, egy nagyon öreg, nagyon sok mindent megélt példány, Tobey. Annyira vén, hogy már a teát sem tudja elkészíteni, de a szüleim sajnálják őt, ezért a padlást teljes egészében a rendelkezésére bocsátották. A manó soha nem hagyja el a helyet; csak néha hallom a dörmögését, de akkor csak felkopogok, és abbahagyja. Szánalomra méltó egy lény. Sokszor gondolkodok rajta, hogy az életcélunk semmisége vetekedik egymáséval…

Emlékszem arra a szerdai napra, amikor a tükör előtt állva késsel rövidítettem le szög egyenes, barna tincseimet. Anya sikoltozott, és mindenáron vissza akarta növeszteni, de nem engedtem neki. Úgy éreztem, végre egy olyan ember néz rám vissza a tükörből, aki passzol a lelkemben élő énhez, de a valódi meglepődés csak másnap vacsora után ért a tükör előtt.

Vacsora előtti órákban Anya varrt. A pálcája megbűvölte a tűket, amik foltoztak, horgoltak, hímeztek és új ruhákat gyártottak, miközben Anya a vacsorára figyelt. Gyorsan belekotortam a zsákba, hátha találok valamit, ami hasznomra lehet, és ott is volt; az az erős, fekete textilcsík. Mintha kincset találtam volna, úgy rohantam a szobámba; minden készen áll.

Gondosan leszorítottam a melleim vele, a szűk fekete nadrág és póló alatt rejtőző testemre akkor senki sem mondta volna meg, hogy egy nőé. Talán még én sem…

Apám nem nézte jó szemmel, amit magammal műveltem. Azt mondta, úgy nézek ki, mint egy fiú, és öltözzek normálisan; de aztán Anya, aki mindig is a békét szerette, azt mondta, majd kinövöm. Kiközösítenek, ha nem követem a divatot.

A Roxfort-beli évfolyamtársaimra gondoltam, és arra, hogy az már rég megtörtént; nehezen viselték, hogy az addig fodros kis szoknyákban és masnikban járó lány a következő tanérvre fiús kamasszá lényegült át, és inkább a fiúkkal lóg, akik nem szívesen veszik be maguk mellé. Mintha a régi és az új én két személy lett volna; és talán ez így is volt.

Csupán két év telt el azóta, de ezt a korszakomat még mindig nem nőttem ki, valahol tudom, hogy nem is fogom. Nem csupán a szüleim előtt kell szégyenkeznem; a falubeliek nem tudják, ki vagyok, csak azt látják, hogy egy lányosabb kinézetű fiú, aki megpróbál a muglikkal focizni, de nyitni senki nem mer felém.

Nyár volt, és én szerettem az almát, a barackot, az epret, a málnát; Anya finom édességeket készített belőlük, de én, mint minden fiú, jobban szerettem a fáról leszedni, mosatlanul megenni. Szerettem… de amikor szidtak, amikor egy senkinek tituláltak, csak keserű íz volt a számban, édes egy csepp sem. Még az élethez való kedvem is megkeserítették, hogy ennyi boldogságom se legyen. Kitin-lények mindenhol.

Lehettem volna lány, aki a lányokat szereti. Lehettem volna fiú, aki a fiúkat szereti. Lehettem volna lány, aki a fiúkat szereti, vagy fiú, aki a lányok társaságára áhítozik. De senki sem vagyok, és senkit sem szeretek. Lehetnék valaki és szerethetnék valakit? Vagy lehetnék mindenki, és mindenkit szerethetnék?

Fáj, kegyetlenül fáj.

Van az a lány. Szőke hajú, kék szemű. Jessica… igazi hercegnőként tekintek rá. Feleségül akarom venni, de soha sincs merszem, hogy elmondjam neki. Leskelődtem utánuk… mindig házasságosdit játszanak; Jessica a menyasszony, Theo a vőlegény, Lucius a pap, Craig a vőfély.

Én nem vagyok senki.

- Minna, drágám, moss kezet vacsora előtt! – hallom Anya hangját, ahogy belépek az ajtón. Apa újságot olvas, és pipázik mellé. Anya varr, én pedig csak bólintok.

- Hogy nézel ki már megint?! – rivall rám Apa az újság mögül. Összeszorítom a fogam, a tenyerembe vájom a körmeim. – Tiszta kosz a ruhád, és a hajad is kócos. Indíts, szedd rendbe magad, különben nem kapsz enni!

Tudom, mire gondolsz; ő csak jót akar, azt akarja, hogy az emberek normálisnak lássanak. A család hírneve forog kockán. Íme, az Apám, Gaston Crewl, egy végletekig unalmas varázsló, aki a varázslósakk bábúit gyártja. Ám amikor a lánya aberrációja kerül szóba, egyszerre lesz ideges, morcos, látszólag igazságos, de valójában mélyen igazságtalan.

Mert képtelen megérteni, hogy a boldogság, amit ő elképzelt nekem, az engem mélyen boldogtalanná tesz.

- Szívem, ne beszélj így – szól békítően Anya, majd hozzám fordul. – Varrtam neked egy inget, Minna drágám, vedd fel azt vacsorára. Ott van a széked támláján.

Újfent belelátok a fejedbe. Azt hiszed, Anya is csak jót akar. Varr nekem, mert vissza akarja édesgetni magához azt az Adaminnát, akin szoknya volt, arcán tündéri mosoly, hajában csatok, masnik és szalagok. Ha nem tévedek, az ing is hasonló lesz. Íme, az Anyukám, Marybeth Crewl, egy végletekig kedvesnek tűnő boszorkány, akinek a varrás a munkája, a hobbija, az élete. Szinte soha, semmit nem vesz boltban, csak az anyagokat, gombokat, cérnát, és a milliónyi tűjét.

Gondoskodik rólam, de valahol önzően; ha meglátna a lelket, ami belül van, többé nem kérné, hogy így öltözzek. Csupán nem ért engem; ezért a szomorú fintorom, ezért az örökös viharfelhős-hangulat.

Azt mondja, szeret, bármilyen is vagyok, de sokszor nem ezt veszem észre. Inkább azt szereti, akit elképzelt magának, és képtelen felfogni, hogy én nem olyan vagyok… nem fogok férjhez menni, gyerekeket szülni, hogy kedvére unokázhasson. Nem.

Én szeretni akartam őt, és szeretni akartam Aput is, de nem ment. Valójában az ember nem szerethet olyasvalakit, aki nem is ismer. Csak az ideáját szeretheti abban a külső rejtve. De nincs lelki törődés, nincs figyelem. Engem nem érdekel az étel, az iskolai felszerelés, a könyvek, a megvarrt ruhák. Családot akartam, de nem volt. Anyát akartam, de nem volt. Apát is akartam… de nem volt Apám se.

Érted a problémát? Apa azt az Adaminnát akarja szeretni, aki régen voltam, és aki a fejében élt, mint tökéletes serdülő lány. Anya vissza akarja kapni azt a régi Adaminnát, aki kislányként voltam. Ő is elképzel magának, valamilyennek. Én pedig ezek miatt nem tudom őket szeretni. Arra vágyok, hogy az én lelkem szeressék – ne egy elképzelt tökéletességet.

A szobámba lépve nem csekély aggodalommal pillantok a karfára, ott egy egyszerű szabású, csinos, kockás ing fekszik. Fekete-fehér mintáiba néhol rózsaszín szálak fűződnek, és amint a beszűrődő Hold fénye rávetül, mintha csillogna néhány ponton. Egyelőre nincs róla véleményem; a ruháimat ledobálva masírozok a fürdőbe, a tükörképemet egy pillantásra sem méltatva.

A hideg… a hideg… a hidegvíz…

Belecsap az arcomba, megtisztít, libabőrt csal a gyűlölt testre. Apa habfürdőjébe nyúlva dörzsölöm a bőröm; ha már a látvány nem passzol, legalább azt az illatot érezzem rajta, ami egy kicsit is boldoggá tesz.

- Adaminna, megint szanaszét hagytad a ruháid! – kiabál Anya, mikor már a hajam dörzsölöm. – Mint egy fiú, esküszöm, annyira rendetlen vagy!

Belemosolygok a törölközőbe; szeretem, amikor ezt mondja.

Fekete, szűk nadrágot öltök magamra, az elmaradhatatlan, fekete trikóval; erre húzom fel az inget, ami nem tűnik annyira lányosnak, mint amit Anyától vártam. Ugyan kissé kiemeli a le nem szorított dekoltázsom, de vagyok annyira vékony, hogy ez ne legyen feltűnő; vizes tincseim elrendezem, az arcomba túrom, a pálcámmal kissé megszárítom, hátha elérem a kívánt hatást. Jelenleg tetszik a tükörképem.

Csaltam ugyan egy kicsit, hiszen a születésnapom csak négy óra múlva lesz, de nem számít. A rohadt állatok, akik kínoztak, több büntetést érdemelnének… főbenjáró átok, tizenhat évesen? Annak a mocsoknak az apja a minisztériumban fejes, mindent elintéz a pici fiának… hányinger. Ha az apám ott dolgozna, ő is mindent elintézne a pici fiának?

Íme, itt vagyok én, Adaminna Crewl, aki kicsit sem érzi magát lánynak. Aki, ha tehetné, fiúkkal járna el sörözni, és lányokat lesne, miközben a haverjaival a kviddics-meccset nézik, és fociznak, mint a mugli fiúk. Aki nem akar mást, csak azt, hogy megértsék. Látszat, az van. Pénz, az akad. Tolerancia, az nincs.

- Minna, ne tollászkodj már, ennénk! – kiált be Anya ismét, az emeltre felszűrődő hangja valóban bosszús. Talán Apa is azért fogja vissza magát, mert tudja, ma van az előeste, ma választhatom ki, mivel töltsem holnap a napomat, mit főzzenek a tiszteletemre…

Egyikük sem reagál a külsőmre szavakkal. Anya mosolyog, hogy megtiszteltem azzal, hogy felvettem, amit varrt nekem; Apa morog, mert úgy nézek ki szerinte, mint egy utolsó, identitászavaros hímringyó.

Mennyire beletalált!

Elfoglalom a helyem, asztali áldást mondunk, jó étvágyat kívánunk egymásnak, és elkezdődhet a vacsora. Valamilyen főzelék, sült hússal és céklasalátával; Anya főztje merlini, egy igazi csoda. Talán ilyenkor egy kicsit szeretem őt.

Egyszeriben azonban vágy lobbant bennem, hogy tudjam, miért ilyen gyönyörű, bíborszínű a lé, amikben a céklák úsznak. Úgy érezem, az íriszem is ilyen vörösbe vált; egyre csak bámulom a színt, Apa lendít ki a képzelgéseimből azzal, hogy megköszörüli a torkát.

- Nos, Adaminna, holnap lesz a születésnapod, és az ember csak egyszer lesz tizenhét éves. Gondolkodtál azon, mit szeretnél?

Férfi akarok lenni.

- Csupán annyit szeretnék, ha elmehetnék, és vásárolhatnék magamnak pár dolgot. Lehetne?

Összenéznek. Már megint nem bíznak bennem.

- Mégis miféle dolgokat szeretnél, drágám? – kérdezi Anya. – Azt hittem, megvan mindened.

- Így is van, csupán régen jártam az Abszol Úton. Hamarosan kezdem az utolsó évem… szeretném feltölteném a ládám, és már hiányzik Fortescue bácsi fagyija.

- Rendben – bólint Apa, és újra a kezébe veszi a kanalat. – Akkor ezt megbeszéltük.

***

Bóbita, Bóbita játszik,
Szárnyat igéz a malacra,
Ráül, ígér neki csókot,
Röpteti és kikacagja.

Insanity is all around us

Képtelen voltam nem kivárni az éjfélt. Muszáj, egyszerűen muszáj varázsolnom valamit. Valami szép virágot, és tegyem Jessica ablakának párkányára?

Nem… már megvan.

De a helyzet az, hogy még mindig van tíz percem. Hogy telne el gyorsan az idő…? A kérdés igazából költői, hiszen hasra tornászom magam, és a párnámat magam alá gyűrve mosolygok a sötétbe. A csípőm először csak lágyan mozdul a szöveten, majd egyre vadabbul – ki tudja, mennyi perc után hallom az ágy hangos nyikorgását, de nem állok meg. Ujjaim a lepedőbe markolnak, az ajkam is véresre haraptam már, de a tempón nem változtatok; lelki szemeim előtt csak az ezerszer látott kép lebeg, a mámoros gyönyör pedig feledtet velem mindent.

Amikor érzem a kirobbanó pillanatot, az arcom a párnámba fúrom – a mai nap első, őszinte mosolya színesti meg az éjszakám. Belesüppedek ebbe az érzésbe – egészen addig, míg meg nem hallom a lenti óra kongását, ami csak azt jelentheti, hogy éjfél van. Tizenhét éves lettem!

Az ágy recsegésével mit sem törődve pattanok fel; a pálcám már a kezemben, az első, ami eszembe jut egy erőteljes Lumos, ami fényárba borítja a szobám. Máskor undorral, most örömmel nézek végig a helyiségen; a mágikus fény, ami megvilágítja, valahogy földöntúlivá varázsolja. Sokkal inkább passzol a lelkemhez… no, nem mintha a Napfénnyel baj lenne…

Csupán örülök, hogy apám tehetős és jómódú, így mindenem megvan. Saját szoba, bútorok… de mi is lesz azzal a varázslással? Fürgén szedem a lábam a fürdőszobáig; a megvilágítás itt is sokkal jobban tetszik. Valamiért mágikusabb fényekben a mágiámat is jobban érzem, mi több, jótékony hatással az idegeimre.

Egy apró intésemre gyertyák emelkednek a fürdőszobai tükör elé, én pedig ledobom magamról az alváshoz használt egyszerű muglipólót. A talárokkal nincs bajom, de azok a hosszú ruhák egyszerűen nőiesek… muglifaluba pedig nem való az a maskara. A Roxfortban sem szeretem hordani…

A tükör visszaválasza a testem látványa. Nagy levegőt veszek, és a mellkasomra irányítom a pálcám, majd magabiztosan elmondom a varázsigét; semmi változás. Újra, talán nem jó volt a hangsúly, a pálcamozdulat, bármi…

Negyedóráig próbálom megszűntetni a kellemetlen tényezőt, illetve tényezőket, de semmi sem változik. Visszarángatom a felsőm, s magamban ezt morgom; „túl szép lett volna…”, na, de itt még nem állunk meg.

Közelebb hajolok a tükörhöz, a hangom is remeg, ahogy kiejtem az újabb varázsigét, és Merlinre! Sikerül! Az ajkam felett és az államon látható borosta jelenik meg, aminek elhelyezkedését és erőségét akár szabályozni is tudom. Ahogy a szemembe hullnak a tincseim, ajkam gúnyos félmosolyra húzódik az örömtől, nem tudok nem örülni. Boldog születésnapot nekem.

És persze nem felejtkeztem el a tervemről, de ezúttal lehet, szükségem lesz a talárra. Hangtalanul osonok ki a bejárati ajtón, a csuklyám az arcomba húzva; Jessicáék háza nincs messze, itt lakik a legpénzesebb varázslók negyedében. Majdnem mellettünk csupán… de nekem nem számít a pénz. Lehet, ha nem lenne, akkor számítana?

Halk motyogásomra rózsacsokor bontakozik ki a pálca hegyéből, amit aztán lebegtető varázslattal az ablakpárkányára küldök. Mosolygok. Valahol idilli az este. Tücskök a fűben, csillagok, forró virágillat. El sem hiszem, hogy így vélekedek a világról, amikor kevesebb, mint huszonnégy órája el akartam pusztítani. Furcsa… hogy mennyire hatással lehet rám egy élmény, egy inger, vagy egy puszta kedvesség.

Fekete rózsacsokrot kapott.

Otthon, a tükör előtt, amikor eltűntettem az este nyomait, még mindig mosolyogtam. Boldoggá tett a nagykorúság, a tudat, hogy bármikor képes lehetek látszólag férfivá válni, ha úgy akarom. Átejthetek bárkit, most már törvényesen is. Nem utolsó sorban… gyönyörű egy csokor virág volt.

Tobey morgott valamit odafent, de nem figyeltem rá; a szekrényembe rejtettem a taláromat, és egy mozdulattal dőltem az ágyamra. Nehéz napom lesz, de élvezetes; nem érné meg az egész napot ágyban tölteni, és Anya nem is díjazná túlzottan…

Mintha egy pillanat telt volna csak el, a Napfény már az ágyamba szökött, azzal az ígérettel, hogy akár akarom, akár nem, a születésnapom verőfényes lesz. Akartam… lerúgtam a takaróm, s egy pálcaintésemre az ágy máris szépen megvetette magát. Hatalmas vigyorral háláltam meg a cselekményt. Az ágyazás soha sem tartozott a kedvenc házimunkáim közé, remek, hogy mától egy ilyen apróság egy mozdulatomba kerül majd.

Egy pár pernyi öltözködés után megkeresem a táskám, és belepillantva summázom, hogy minden szükséges benne van. Egy kiadós reggeli, Apám részéről szűkszavú, Anya részéről pedig szívélyes felköszöntés, és pár maroknyi születésnapi pénz után pedig vígan lépek ki a szabadba.

Eszemben sincs megmutatni magam a főutcán, de az Abszol Útra menni is pont annyi kedvem van. Mindazonáltal a hoppanálás egész jó ötletnek tűnne, ha nem félnék attól, melyik szervemet hagyom a kertünk közepén. Mivel a néha-néha elszórt varázslásokért semmi értesítőt nem kaptam, így szerintem a jogosítvány nélküli hoppanálásért sem szabnának ki büntetést; aztán pár percnyi tépelődés után megfordulok a sarkomon, egy, a képzeletemben látható boltra gondolva.

A helyiség azonnal megelevenedik, ahogy kinyitom a szemem; kopott, de makulátlanul tiszta ajtó, és ablakkeret, csillogó üveg mögött hófehér függöny, a népes utca teli van modernebbnél modernebb, és újszerű üzletekkel. A választásom mégis arra esik, ahol felbukkantam; mintha egy kis Abszol Út lenne, de ez mintha barátságosabb és színesebb erőket árasztana magából.

- Jó napot! – lépek be a boltba. Parfümök illata csap meg, milliónyi tégely áll színes összevisszaságban a polcokon. Ruhák, táskák, ékszerek, csillogó tollak, pár percre a szavam is eláll a csodálkozásban, a helyiség olyan, mint egy privát meseország, holott a fekete, és a sötét színeket részesítem előnyben. Mégis…

- Önnek is, kis hölgyem. Miben segíthetek? – Megilletődöttségemben észre sem veszem az aprócska asszonyt, aki a pult mögött jóságos mosollyal figyel. Nincs benne semmi ártó szándék, nem néz rám úgy, hogy „micsoda korcs ez?”, és ez nem csak meglep, de boldogsággal is tölt el. Egyébként is, mi ez a hely?

- Szeretnék… parfümöt vásárolni – nyögöm ki az első értelmes gondolatom. A néni bólint, majd a pálcájával fél tucat üvegcsét varázsol elém; van köztük átlátszó, fehér, de még fekete is. Valamiért furcsa, hogy francos rózsaszín és fojtogató piros nincs a repertoárban.

 - Parancsoljon, nyugodtan bontsa, és próbálja ki őket! – mosolyog rám jóságosan. Talán a mamám is így nézne rám, ha élne? Vagy ő is egy utolsó korcsnak tartana? Megfájdul a szívem, de elveszem az első üveget, és az orromhoz emelem. A meglepetés kellemes. Semmi édes, fojtogató illat, semmi virág, csak a hűvös szél illata. A második se rejt nőies kecsességet, a harmadik, s végül a hatodik sem. Mi több, kissé hasonlítanak Apa habfürdőjének aromájára. – Bátorkodtam kissé szokatlanabb illatokat választani, kis hölgyem – feleli meg a ki nem mondott kérdésem az asszony. Vártam, hogy valami sértés csússzon ki a száján, de semmi. Hiába vártam, nem. Nem bántott meg, nem alázott porrá, és nem nézett rám úgy, mint más ember.

Valamiért a furcsa még az, hogy nem érezem magam másnak. Ráérez, milyen illat tetszene – férfiasabb, különcebb, másabb, amilyen én is vagyok… és mindez most természetesnek tűnik. Nagy nehezen választom ki, melyik is lenne kedvemre, majd egy tubus sampon, tusfürdő, fekete szemceruza és körömlakk után teszi fel a kérdést.

- Szabad még mást adnom, Kedves?

Kedvem volna az összes pénzem itt hagyni nála; vonzanak a színes táskák, a bolondos fülbevalók és gyűrűk, a furcsa, de tetszetős mugliruhák. Párszor még végigtekintek a bolton, mikor is meglátok egy céklaszínű pólót, és eszembe jut a tegnap este.

- Mondja, árul borotvapengét?

- Természetesen. Egy csomag elég lesz? – Nem változott meg a tekintete.

- Igen.

- Ha más nem lesz, Kedves, akkor tizenöt knútot kérek.

- Tizenöt knút? – pislogok értetlenül. Hiszen az nagyon kevés ennyi mindenért. Egy parfüm alapjárton egy galleonba kerül, és én kettőt vettem. – Nem számolta el magát a néni?

- Nem, Kedves, biztosan ennyi a fizetendő. Soknak találja?

Inkább nem válaszolok; kiszámolok tízöt bronzot a pultra, és a táskámba süllyesztem a szatyrot, amibe a néni a termékeket pakolta. Egy apró mosollyal hátat fordítok neki, az elköszönésem is halk. Meglehetősen furcsa egy nap ez.

Az utca ugyanolyan hívogató, mint fél órával ezelőtt, mégsem kívánok meginni egy hideg limonádét se a színes napernyők alatt, és egy eperfagyi gondolata sem dob fel túlságosan. A gondolataimba fordulva sétálok, míg nem megakad a szemem egy könyvesbolton; azt hiszem, itt találok a hangulatomhoz megfelelő eszközöket. Vagy az, vagy mozgó könyvtárként térek haza.

***