Figyelmeztetések: Talán enyhén AU karakterek.

Jogok: Minden jogot természetesen Rowling birtokol.

Tartalom: A Roxfortban megállt az idő, radikális újraindítási módszerrt választanak a fiatalok, aminek következtében Tom Denem és Minerva McGalagony kapcsolata végleg megpecsételődik.

Megjegyzés: A lenti írás nem támogatja a felelőtlen ivászatot, nem azt szolgált reklámozni. Fogyasszatok felelősséggel!

Reszketettt a térde, karjai zsibbadtak és fejében alacsony frekvenciájú monoton zúgást érzett. Izzadó tenyerét nem győzte a szoknyájába törölni a kezére tapadt tintafoltokkal együtt. Nem tudott semerre koncentrálni, sem ülni, sem állni, sem feküdni. Az émelygés valamiért semmilyen testhelyzetben sem akart enyhülni.

Az egész tortúra ott kezdődött, amikot reggeli közben elkezdett terjengeni az idősebb diákok körében, hogy tetemes mennyiségú alkohol lett felhalmozva szorgos hangya gyűjtögetés útján a Szükség Szobájában, és a termés pont megérett arra, hogy egy hivatalos forrás által meg nem erősített bulit rendezzenek ennek tiszteletére, amire érkezni megint csak bizonytalan félszavak tanúsága szerint este tíz és tizenegy között lehet majd.

***

– Minnie, Minnie! – Erine szakadatlanul böködte a fél füllel az órát hagató, de amúgy édesdeden bambuló Minervát. Nem igazán figyelt ő semmire, teljesen kedvét szegték a hihetetlenül unalmas körülmények mindentől. Megadóan sóhajtott egyet, majd a lelkes szőke lány felé fordult.

– Mondd – mondta félhangosan tudván, hogy a professzor olyan süket, mint az ágyú, és ha a többiek nem bóbiskolnának körülötte, akkor talán hangosan is meg mert volna szólalni, de nem akart senkit sem akart felriasztani éber félálmából.

– Minnie, ugye mi is megyünk este? Ugye mi is? – A barna lány az izgatottan csillogó kék szemekbe nézett, majd kellően drámai hatást keltve kinézett az esőáztatta rengetegre, az állandóan szürke égre, a kacifántosan lusta betűkkel írt jegyzetére, majd a véget nem érő félkész házidolgozatokkal teli táskájára. Nem volt veszteni valója végül is, nem árthat ha kicsit kimozdul. Mostanában a Roxfortban mintha lassítva zajlana minden, az órák, a beszélgetések, a tanulással töltött idő, de még az amúgy hiperaktív Erine beszédtempója is lelassult. A dolgozatok meg ha ilyen lassan íródnak igazán várhatnak még egy keveset, így kellően hosszú hatásszünet után megadta a választ.

– Megyünk – adta meg a választ, és hiába a jó hír az általános tendencia ugyanúgy folytatódott minden pillanat vonszolta magát.

Akármennyire is meglepő az este további részéig tényleg nem történt semmi változás, mintha az egész épület kollektív átok alatt állt volna. Viszont este tíztől valami őrült dolog vette kezdetét. Az első jel az volt, hogy a tanárok valahogy diszkréten visszahúzódtak a vackukba, és az összes aznap estére felügyeletre kijelölt prefektus a buli pletykált résztvevője volt, így ténylegesen senki sem volt, aki megállíthatta volna azt az eseményt, ami a Roxfortban újra elindította az időt, és végleges változásokat hozott.

***

– Erine – nyögött fel Minnie, amikor már nem bírta elviselni a rosszullétet, és valamivel muszáj volt elütnie az időt. – Neked rémlik, hogy miket is csináltunk pontosan? – A szöszi lány a halántékát masszírozta, és az ő élénken villogó szemeiben is halványabb volt ma a fény.

– Bár ne emlékeznék, akkor legalább nem tudnám felidézni, hogy öntöttem magamba mindent, amit találtam. Mintha először csináltam volna.

– Akkor megmagyarázhatnál egy két dolgot. Például, hogy miért írtam fel bagoly neveket a csuklómra, hogy miért fáj az öklöm annyira, hogy a pennát is alig bírom megfogni, és hogy miért az ötödéves Tom Denem az, aki egyedül eszembe jut, ha az estére gondolok.

– Sorrendben a válaszok. Szent háború a baglyok közösségi hálójának kiépítésére, amit. Denemmel pontosan nem tudom mi lehetett, eltűntetek valami függöny mögött, és az állát dörzsölgetve tért vissza. – Erine kuncogott, ahogy felidézte az amúgy jóképű fiú meglepett és sértett ábrázatát. – Ki tudja. Lehet, hogy most szereztél magadnak örök életedre egy ellenséget.